Római Vakáció

Néhány évvel ezelőtt egy késő esti géppel érkeztem meg életemben először Rómába. A Fiumicino reptéren vonatra szálltam, a pályaudvaron elvileg Francesco várt, akit még életemben nem láttam. E-mailen azzal viccelődtünk, hogy egy szál piros rózsát hoz majd, hogy biztosan megismerjem. A vonatról leszállva ürességtől kongó apró, szürke, külvárosi pályaudvaron találtam magam, de valaki ott állt, és igen, egy vörös rózsát tartott a kezében.
Az olaszokról azt mondják, értenek az udvarláshoz… a szép gesztusokhoz egészen biztosan. Másnap reggel korán keltünk, Róma központjába igyekeztünk egészen határozott céllal, de Francesco se az útvonalról, se a hogyanról nem nyilatkozott, én pedig valahogy nem is kérdeztem. Ő az olasz, csak tudja, hogy jutunk oda… Francesco angolja pedig szintén olasz, így inkább fontosabb dolgokra tartogattam a kérdéseimet. Lementünk az utcára, a friss reggeli levegőre, egy nagy sóhajtás, és a kezemben egy bukósisak. Francesco robogóra szállt, kérdőn nézett rám, én pedig belefogtam a magyarázkodásba: „… még életemben nem ültem robogón, nem biztos, hogy ez jó ötlet” és még folytattam volna, de ő csak intett: „hagyjam már és szálljak fel végre, mert elkésünk”.

Keveseknek adatik meg Rómát így látni először… Az üres, friss levegőjű reggeli Városon robogtunk keresztül, Francesco néha hátrakiabált jellegzetes olasz kiejtésével: „disz iz di encsönt Róm, disz iz di Colosseum” jobbra dőltünk és balra dőltünk, albumokból ismert épületek sokasága jelent meg előttem a reggeli napfényben, arcomon lemoshatatlan vigyor. Leginkább azt nem tudtam eldönteni, most akkor érdemes-e sírni a boldogságtól vagy sem.

Ez a negyed óra meghatározta a viszonyomat városhoz, robogóhoz, és igen, kicsit az élethez…

A következő néhány napban pedig sétáltunk, például a La Caffarella varázslatosan burjánzó gondozatlan kertjében, nincs messze a Via Appiatól és nem csak a kertben, hanem a jelentős papagájkolóniában is lehet gyönyörködni, mellesleg már a Via Appia kávézóinál is. Ettünk, kávéztunk sokat, és beszélgettünk. Rengeteget. Az olaszokban az a jó, hogy ha beszélni akarnak beszélni is fognak, ha kell finnül, ha kell kínaiul, a befogadó személyétől függően, és ha ők maguk egy büdös szót sem értenek azon a nyelven. Higgyék el, akkor is elmondják, amit akarnak.

Francesco leginkább politikáról (egész konkrétan a marxizmusról) akart beszélni, és beszélt is… élmény volt egy ízig-vérig olasz baloldalival tölteni pár napot, és most tessék elvonatkoztatni a magyar politikai kultúrától! Ez tényleg nem az... és hiába van Berlusconi, hiába hangos néha a világsajtó is az olasz belpolitikától, az emberek fejében valami egészen más dolog van. Érdemes lenne ebben (is) tanulni tőlük…, vagy ebbe is belevinni a híres életszeretetüket, és máris más képet mutatna a világ. Nekünk is.